Vers és prózamondás az óvodában

Rózsa Szabina – Fehér Éva

A versmondásról mindenkinek más jut eszébe. Van, akinek a középiskolai magyar órák verselemzései, van, akinek ritmikus gyermekversek, van, akinek olyan emberek, akik hosszú szövegeket mondanak, illetve színészek vagy előadóművészek, akik ünnepségeken, rendezvényeken alkalmi verseket szavalnak. Szavalás. Általában a versmondást azonosítják a szavalással, pedig, ahogyan Gáti József (1965) és Péchy Blanka (2010) is említi, a versmondás nem egyenlő a szöveg patetikus (színészien túljátszott) vagy skandálva történő elmondásával. A versmondás Rigó Béla (1995) szerint az életkornak megfelelő szöveg értelemmel elmondott, sorokat és gondolatokat tolmácsoló szövegmondás. A szavaláshoz képest a versmondás művészet. A versmondáshoz nem elég jól emlékezni a versre. Annak zeneiségét érezni, szókincsét ismerni és gondolatát tudni kell. Merthogy a versmondó közvetít. Gondolatot közvetít. Mostanra már nemcsak a költő inspirációját és a vers létrejöttének körülményét engedi tolmácsolni a versmondás, hanem a versmondóét is. Hiszen ő a csatorna, rajta keresztül ismerjük meg a verset vagy a prózát. Az ő élettapasztalata, életkora, fantáziája és gondolatai épp úgy számítanak, mint a mű keletkezésének körülményei. Sokszor jobban.

Mire gondol egy színész a vers-és prózamondás kapcsán? Latinovics Zoltán (1979) és Gáti József (1965) szerint talán a beszéd vizsgájára, esetleg beszédtechnikai elemekre, amelyek legalább annyira szükségesek az érthető és élvezhető szövegmondáshoz, mint a korábban említett szövegismeret. A verset vagy prózát kiválóan mondó, nem hivatásos művészben pedig talán az igény is feltámad, hogy később szakmai körökben finomítson beszédén, stílusán, szövegválasztási elvein. Mire gondol egy pedagógus a vers- és prózamondás kapcsán? Ismeri a kettő közötti különbséget, mert korábbi életszakaszaiban megismerte a műfaji különbségeket. Ha nem, akkor versnek vagy mesének mondja a verses mesét is, aminek mondása olyan körültekintéssel jár, mint egy versé, és olyan tartalmi könnyedséggel, mint egy meséé. A szövegmondásról alkalmak, események, szakmai feladatok, tehetséggondozás jutnak az eszébe.

Ami pedig kivétel nélkül mindenkinek eszébe jut, az a szöveg megtanulásával együtt járó körülmény és a lámpaláz. Erről és a beszéd technikai elemeiről a későbbiekben még lesz szó.

A szövegmondás, legyen az vers vagy próza minden életkorban jelen van. A magyar gyermeknevelési kultúrának szerves része, hiszen már az édesanyák is verseket, meséket mondogatnak gyermekeiknek. A bölcsőde és az óvoda anyanyelvi nevelésének legintenzívebb közege az irodalmi művek megismertetése akár közös mondogatással, akár csak vers és mesehallgatással. Az iskolában minden fokozódik a tankönyvek szövegeinek megismerésével, illetve a különböző rendezvényeken, ünnepségeken, irodalmi témát érintő versenyeken való részvétellel. Gabnai Katalin (2011) méltányolja a csecsemőgondozók és az óvodapedagógusok szellemi munícióját, amellyel gazdagítani tudják a gyermekek magyar nyelv iránti szeretetét és a szövegmondási kedvet verseken, meséken vagy gyermekekről szóló történeteken keresztül. Minden esetben hangsúlyozza a szöveg kiválasztásának elsődlegességét, majd a szövegek megismertetésének módját. Nem mindegy, hogy milyen mintával találkoznak a gyermekek, a szövegmondó mit és hogyan mutat be/ad elő nekik.

Dankó Ervinné (2004) azt írja a kisgyermekkori vers- és prózamondás kapcsán, hogy a változatosság és a gyakoriság együttesen alakítja ki a gyermekben a szövegmondási kedvet. Azt, hogy milyen a gyermek viszonyulása a versekhez, mesékhez, elsősorban a szülő kora gyermekkori kezdeményezése és hozzáállása befolyásolja. Az oktatási intézmények pedagógusai azon már csak formálni és finomítani, alakítani tudnak. Ezért is van felelőssége egy csecsemőgondozónak és óvónőnek a vers és a próza napi szintű használata területén.

Az óvoda és az iskola elvárásai között nagy a különbség versmondás és prózamondás területén is. Az óvodában az életkori sajátosságokat figyelembe véve, a fokozatosság elvének érvényesülésével várható el a gyermektől az önálló szövegmondás, a nyilvánosság előtti megszólalás. Fontos, hogy az iskola kezdő szakaszában is megjelenjen az óvodai nevelésben érvényesülő pedagógiai elvek, módszerek figyelembe vétele a sikeres óvoda-iskola átmenet megvalósulása érdekében.

Sokan, köztük Gabnai Katalin és Tóth Zsuzsanna is ellenzik az óvodások számára rendezett versmondó találkozókat, ahol a gyermekek önszántukból és saját szorgalmuk, illetve vállalkozói kedvük eredményeként állnak ki és mondanak verset közönség előtt. A találkozók nem versenyek. A versmondó találkozókon szakmai csoport (óvodapedagógus, színész, logopédus, tehetséggondozó műhelyvezető stb.), figyeli a gyermekek szövegmondását. Rájuk elsősorban azért van szükség, hogy a megjelentek értékesnek és hivatalosnak tekintsék a rendezvényt, illetve a pedagógusok, akik elkísérték a gyermekeket, szakmai útmutatást kapjanak a velük való közös munkáról. Itt a felkészítők képet kapnak arról, hogy a nyilvános szövegmondáshoz milyen feltételek szükségesek, a résztvevő szövegmondók pedig arról, hogy más hogyan tolmácsolja a verset és a prózát. A szakmai csoportok tapasztalatokat gyűjtenek, hogy adott generáció hol tart a beszédben, milyen a szövegválasztási közízlés, milyen a szövegmondók adottsága és milyen további szakmai munkát igényel részükről a képzők képzése.

A versmondó találkozókra a személyiségnek már kora gyermekkorban is szüksége van az önmegmérettetés szempontjából. Bagdy Emőke (és mtsai, 2014) kellő körültekintéssel beszél a kora gyermekkori versenyhelyzetekről, mint motivációs faktorról. A bújtatott megmérettetés segít viszonyítási pontokat felállítani az egyénben az öntudatra ébredés időszakától (6-7 éves kor). A mai kisgyermekek között sokkal több a korai felismerő, mint a korábbi generációk esetében. A sport, a zene, a képzőművészet mind hirdet óvodásoknak és alsó tagozatosoknak versenyeket. Ami lényeges, a versenyekhez kapcsolódó lélekgondozási feladat. A képességállapotukban előrébb járó gyermekek munkáját mindenképp el kell ismerni. Azokat, akik még személyi kompetenciáikban nem tartanak ott ahol társaik, őket pedig a bátorító nevelés elvével kell az információk feldolgozására megtanítani. Ez a feladat egységesen vár a pedagógusokra, a szülőkre, a szakemberekre és a programszervezőkre egyaránt.

Ahogy Vekerdy Tamás (2016) mondja, nem hajszolni kell a gyermeket, hanem lehetőségeket és feldolgozási stratégiákat kínálni fel számára, hogy boldog gyermek és elégedett felnőtt legyen.

A versmondás és a prózamondás formai (beszéd) és tartalmi (tartalom, hangulat stb. tolmácsolás) minősége épp úgy azon múlik, hogy hol tart a fejlődésben, mint a sport vagy a képzőművészet esetében. A felkészítőknek figyelmet kell fordítaniuk a gyermek egyéniségére, személyiségére, adottságaira, és ahhoz igazítani a felkészítés módját és a kiválasztott szöveget. N. Tóth Anikó (2013) a következőket emeli ki a felkészítők számára:

  • megfelelő szövegválasztás (terjedelem, tartalom, nyelvezet, stílus, gyakoriság);
  • a szövegmondó habitusa;
  • szövegtanulásra szánt idő;
  • szövegértelmezési technika;
  • a szöveg lélekkel való feltöltése;
  • a szöveg és a szövegmondó kapcsolata tolmácsolási módja (verbalitás, nonverbalitás);
  • kisebb gyakorlási lehetőségek biztosítása;
  • a helyszínen a terem, a tér kipróbálása (elhelyezkedés, hangerő).

Felmerül a kérdés, hogy mindezt egy óvodás, egy kisiskolás esetében, aki többségben még az érzelmi élményért és a beszédélményért mondja a verseket és meséket, érvényesíthetőek-e ezek a szempon¬tok. Mindez a felkészítő személy tehetségén, szakmai, módszertani ismeretén és nyitottságán múlik. Mivel a pszichológia, a pedagógia és a pszicholingvisztika által minden korosztálynak kontúrozott a maga életkori szakaszküszöbe, ez által ismeretes az attól felfelé és lefelé irányú állapotok ismerete is. Elvárások nélkül, segítő szándékkal és kellő motivációval adott korosztályból kihozható az élmény szintű szövegmondás. Az átlag felett álló képességet először is fel kell tudni ismerni, másodszor tudni kell vele bánni.

Idősebbeknél ezt Gáti József már 1965-ben is úgy fogalmazta meg, hogy a tehetséget fel kell ismerni és a neki szükséges módszerekkel gondozni, terhelni kell. Az eszköz, amit kerülni kell, az a felnőtt szövegmondásának utánzása, a felkészítő felfogása, stílusa szerinti szövegmondás. Ez a betanítás nem a gyermek szövegértését, kreativitását és alkotói énjét tükrözi, hanem a reproduktív képességét.

A hibák javítása vagy az értelmezés korrigálása nem egyenlő az ’így mondd’ vagy ’úgy mondd’ segítő szándékú mondatokkal. A jó felkészítő instrukciókat ad, nem előrejátszik vagy előremond. Ez érvényes kisgyermekek, fiatal felnőttek esetében is.

Nagy kérdés, hogy a jó szövegmondó, de beszédhibás gyermek hogyan tud érvényesülni vers- és prózamondás területen. Vélekedések szerint a tiszta és érthető beszéd alapfeltételnek tekinthető a nyilvános szövegmondó helyzetekben. Mivel a felvállalt helyzet nemcsak a szerzőt, a szövegmondót, a felkészítőt propagálja, hanem a beszélt nyelvet is, lényeges, hogy annak minősége minta értékű és követésre alkalmas legyen. Mindez igaz a közönség elé szánt szövegmondó beszédállapotára is. Ha azokról a gyermekekről beszélünk, akik beszédhibásak, de a maguk és környezetük örömére szívesen mondogatnak verseket és meséket, akkor más szemlélettel kell gondolni az ő szövegmondó beszédállapotukról. A nyelvhasználat és a kiteljesedés, valamint az örömszerzés szempontjából bátorítani kell őket arra, hogy mondogassanak verseket, prózákat, de (valamilyen módon) jelezni kell számukra, hogy beszédüket tisztítani és csiszolni kell. Ez a nem félrevezető, de realitás talaján maradó bátorítás segít megfelelő képet kialakítani, amitől szintén boldog lesz a gyermek, és elégedett felnőtté válhat.

A szülő, a pedagógus, a szakemberek felelőssége a gyermek beszédállapotának javítása. A 2-5 éves korban jelentkező élettani beszédhibák (életkorral együttjáró, de kis segítséggel önmaguktól elkopó beszédhibák) természetes jelenségek a kisgyermekeknél. Azonban fontos, hogy felnőttként ne essünk abba a hibába, hogy ezt a ’cuki’ beszédet pozitívan csatoljuk vissza, mert attól a pillanattól kezdve a hibás beszéd az állandó használattól rögzülni kezd. Így alakítható ki a maradandó beszédhiba, ami 6-8 éves korban már logopédusi közreműködést igényel. Az óvodapedagógus és a tanító anyanyelvi nevelési feladatai közé tartozik a beszédhibák jelzése szülő és logopédus felé. Ha ezekre a gyermekkori beszédhibákra nem fordít figyelmet a gyermek közvetlen környezete, akkor lehetséges, hogy egy későbbi tehetséget foszt meg fiatalkori és felnőttkori sikerektől, esetleg egy országot a nemzet színészétől.

Az általunk fejlesztett megfigyelési szempontsor szakmai elvei ezekből a gondolatokból eredeztethetők. Az óvodában és a kisiskolás korban szükség van arra, hogy a pedagógus önmagában különbséget tudjon tenni a jó képességű gyermek, az ügyes gyermek és a tehetségígéret között. Mi is erre a feladatra vállalkoztunk, amikor mérőeszközünk megfigyelési szempontjait vers- és prózamondás területén, illetve dramatikus munka területén megállapítottuk. Az általános kompetenciaterületekből kiindulva és a DICE (drámapedagógiai szempontú hat kompetenciaterület) figyelembevételével segítséget próbáltunk adni a felkészítőknek, óvodapedagógusoknak, tanítóknak, tehetségműhely vezetőknek, művészeti óvodák és iskolák szakembereinek.

A vers- és prózamondás esetében megmutatkozó képességállapotok szintezése különböző részkészség területekre is rámutatnak. Kiemelik azt, ami fontos a nyilvános beszéd és a megnyilatkozási formák esetében. Ezek nemcsak a gyermek készségállapotát segítik feltérképezni, hanem útmutatóként szolgálnak arra vonatkozóan, hogy mire kell a felkészítőknek figyelmet fordítaniuk a gondozás során. A szintezés (1-4-ig) abban segít tájékozódni, hogy milyen út vezet a jó megoldásoktól a tehetségígéretekre jellemző kreatív megoldásokig.

Felhasznált irodalom

Bagdy Emőke-Henry Jacoby-Kövi Zsuzsanna-Mirnics Zsuzsanna: A tehetség kibontakozása. Budapest, Helikon Kiadó Kft. 2014. p. 467

Dankó Ervinné: Irodalmi nevelés az óvodában. Budapest, OKKER Kiadó Kft. p. 219.

Gabnai Katalin: Mit tartanak ma versmondásnak? Előadás a József Attila Társaság ülésén. In: Iskolakultúra, szemle 2011/12. szám. pp. 118-121.
http://epa.oszk.hu/00000/00011/00160/pdf/iskolakultura_2011_12_118-121.pdf

Gáti József: A versmondás. Budapest: Gondolat Kiadó, 1965. pp. 5-154.

Juhász Valéria: A versmondás metodikájához. In: Módszertani közlemények 2006
link

Latinovics Zoltán: Verset mondok (szerkesztette: Surányi Ibolya) Budapest: Népművelési Propaganda Iroda, 1979. második kiadás pp. 5-177.

Rigó Béla (szerk.): Szavalókönyv. Unio Kiadvány, Diákkönyvműhely, 1995. pp. 5-31.

Lutter Imre: Művészi beszéd és színpadi megvalósítás. In: Versmondók Blogja. Magyar versmondók Egyesülete. 2010. április 20-i bejegyzés
http://versmondok.blogspot.hu/2010/04/muveszi-beszed-es-szinpadi-megvalositas.html

Montágh Imre: Mondjam vagy mutassam? Budapest: Holnap Kiadó Kft. 2009. p. 144.

N.Tóth Anikó: „Adj neki hangot“ (Tanácsok vers- és/vagy prózamondók felkészítőinek). In: Katedra, online rovatok - 2013/8/2
http://katedra.sk/2013/08/02/n-toth-aniko-adj-neki-hangot-tanacsok-vers-esvagy-prozamondok-felkeszitoinek

Pálfi Sándor (szerk.): Óvodapedagógiai módszertani kézikönyv. Készült a SZAKTÁRNET (TÁMOP-4.1.2.B.2-13/1-2013-0009) pályázat keretében,

Debrecen: Debreceni Egyetem, 2014. pp. 6-47.

Péchy Blanka: Beszélni nehéz. Budapest, Mundus Movus Kiadó, 2010. p. 248.

Vekerdy Tamás: A tehetség deviáns. In: MINDSET - pszichológiai szaklap, élet és pszichológia. interjú (írta: Dudás Dóra) 2016/10/9
http://mindset.co.hu/a-tehetseg-devians-dr-vekerdy-tamas-a-tehetsegrol